A kontrasztos Montenegró
Tulajdonképpen a
montenegrói nyaralásunk alkalmával, 2012-ben határoztam el, hogy
indítok egy blogot utazásaimról, élményeimről, mert megihletett a balkán ország, eredeti nevén Crna Gora - a cérnáról könnyű megjegyezni -, ami egyébként fekete hegyeket jelent. Minél több részét fedeztem fel a
családommal, annál több megosztandó gondolat tódult a fejembe.
Ajánlom mindenkinek a visszaemlékezést, akinek még nincs ötlete,
hova menjen nyaralni idén. A jelszó: türelem!
1. nap:
Montenegró nincs
közel. Ez nyilvánvaló, ahogyan az ember rápillant a Google Maps
ajánlott útvonalára. Hát még, ha nem azon kíván menni, hanem
egy hosszabbon, hogy lássa a Neretva csodálatosan szép
kanyarulatait. Így történt tehát, hogy autópályák helyett
számos határátkeléssel és alacsonyabb rendű utak megtételével
vágtunk neki Montenegrónak. Négyen egy autóban, tipikus
apartmanba menős magyar turistának megfelelően, az utolsó
centiméterekig telepakolt csomagtartóval, ülésekkel és
lábközökkel nem volt a legkényelmesebb az amúgy is messze nem
derékkímélő kocsi. A légkonditól mindenféle bajom van, ha az meg nem megy, elég kellemetlen volt, hogy némelyik határátkeléskor mondjuk egy
órát álltunk a tűző napsütésben. De
mindez nekünk sem szegte kedvünket (maximum csak átmenetileg), a
kedves olvasó is nyugodtan görgessen lejjebb, nem fogok végig
panaszkodni, ígérem!
Szóval, Montenegróhoz
a horvátokon és a bosnyákokon keresztül vezet az út –
felváltva. Nagyjából éjfélkor indultunk, s az éjszaka nagy
részét Horvátország útjain tettük meg. Pirkadatkor azonban már
a varázslatos Bosznia szerpentinjein autókáztunk. A didergős
napkelte ellenére a kis falukban tömegesen indultak útnak az emberek
a mecsetekbe. A táj mellett a kivilágított mecsetek keltettek
bennem olyan érzéseket, amik azt az üzenetet küldik az agyba,
hogy maradjon tátva a szád. Ilyen egyszerűen megszerettem ezt az
országot. Még a rendőrökre sem tudtam haragudni, akik a
szemmértékükre hagyatkozva gyorshajtáson kapva aput, hajnalok
hajnalán megbüntették őt. De a helyzet meglehetősen vicces volt,
100-ról sikerült neki 20 euróra lealkudnia - egy papírfecnin
áthúzogatva egymás „licitjeit” - első, kissé szokatlan
nyaralós kiadásunkat.
 |
| Az egyik kis minaret (kár a rossz minőségű fotóért, de épp én vezettem) |
Boszniában az egyik fő természeti csoda a Neretva, szinte bárhonnan nézve bámulatos. Például innen:
 |
| Azt hiszem, erre mondják, hogy festői |
De főleg Mostarból. A
városba érve a szétlőtt házak után páratlan látvány várja a
turistát a központban, az UNESCO kulturális örökségéhez
tartozó Öreg hídról.
 |
| Ilyen épületből még elég sok van |
 |
| Az Öreg híd, amit a polgárháborúban leromboltak, majd tíz éve eredeti formáját idézve újra átadták |
 |
| A Neretva a hídról |
Mostar belvárosában
kávézva, az árusok között mászkálva még picit a török
időkben is érezheti magát az ember, legalábbis nekem olyan
hangulatom támadt a zenétől és eladóktól hangos bazárok között sétálva.
Mostar utáni következő
megállónk Dubrovnik volt, utána már nagyon vártuk, hogy végre a
tett helyen legyünk: Kotorban, a Kotori-öböl csücskében. Az utolsó határátkelés is nyögvenyelősre sikeredett, de várt ránk egy extra türelemjáték. Horvátország és Montenegró között kilométereken keresztül nem volt leaszfaltozva az út, helyette jó kis murvás ralipálya várt mindenkire. Kubica biztos élvezte volna, az átlag utazó azonban kevésbé. Az út menti növények fehérek voltak a portól, a haladás a jobb részeken 40-50 km/óra volt. Hogy miért nem sürgették a munkálatokat, hallottunk rá magyarázatot, de inkább nem mennék bele a politikába. A lényeg, hogy kb. 10 km-t így tettünk meg számos sorstárssal egyetemben:
Aki
bírja a kompozást, az ne kerülje meg az egész öblöt. Persze
megvolt a szépsége annak is, hogy a parton városi tempóban
végigkocsikáztunk, de az öböl végeláthatatlannak tűnő tenger
benyomását keltette. Körülbelül délután 3-ra értünk a
szálláshelyre, a Vajdaságból származó Katica nénihez (Pálma apartman, Dobrota), aki
megvendégelt minket egy-egy üveg montenegrói sörrel. No, utána
egyből meg kellett mártóznom a hűs tengerben. Már ekkor
kiderült, hogy a helyi strandon ez volt az első és utolsó
fürdőzés. Lévén tengerjárók kikötője, borzasztóan olajos a
víz. A hely szépségéből ez nem von le semmit, kicsivel odébb
már sokkal barátságosabb, családiasabb és kristálytiszta vizű
strandok vannak. Kotor lényege egyébként sem a fürdőzés.
2. nap:
Első reggel remek
kilátás fogadott minket a teraszról minden irányba:
Plavi
Horizonti volt az első strand, amit meglátogattunk. A homokos
parton ott lobogott a kék zászló. A víz színe alapján nem hinné
el senki, hogy tengerparton jár, nem egy gyógyvizű tónál. Íme:
 |
| Nem a megszokott színek, igaz? |
Állítólag
tényleg jótékony hatású is az itteni víz. A strand Kotortól
kb. 20 perc autóval, és nem a Kotori-öbölhöz tartozik, hanem egy
a nyílt tengerhez közelebb eső kisebb öbölben található.
Délután
Jazon folytattuk a strandolást. Az ország egyik leghosszabb
strandja mindennel rendelkezik, amit egy strandnak tudnia kell –
kristálytiszta víz, szórakozási lehetőségek –, egyedül az
élővilág hiányzik. Búvárkodni vágyóknak tehát nem annyira
javasolt, nekem viszont annál inkább, így nem kellett félnem,
hogy testi kontaktusba keveredem medúzával, hallal, bármivel, ami
arra ingerelne, hogy felhívjam magamra a parton fekvők figyelmét
vagy megzavarjam a körülöttem fürdőzők nyugalmát...
Van ilyen
is:
A napot egy
rövid kotori sétával zártuk.
 |
| Ebből lesz a cserebogár: esti vízilabda edzés |
 |
| Elég sok a macska az óvárosi részen, íme kettő :) |
 |
| A kivilágított városfal |
3. nap:
Megint
kétfelé osztottuk a napot. Délelőtt kipróbáltuk a szép, de
rettentően zsúfolt Ploca strandját, amely nyílt tengeri parton
fekszik. Nekem a strandolásról egészen más elképzeléseim
vannak, mint amit ez a partszakasz nyújt. A rengeteg napágy között
manőverezve a sziklafalon vezet le az út a tengerhez. Klasszikus
értelemben vett part nincs is, csak pár négyzetméter, de ott meg
olyan nagy kövek vannak a víz alatt, hogy érdemesebb a
létráról/szikláról csobbanást választani.
Délután
átmentünk Jazra, ahol megtapasztaltuk, milyen a kanapén ülni,
miközben az szeli a hullámokat. Iszonyatosan jóóóóó! Előző
napi extrém kalandunkkal szemben itt ugyanazzal a létszámmal
futottunk be a kikötőbe, amivel elindultunk.
4. nap:
Szállásadónk
egyben idegenvezető is; megszervezett nekünk egy egész napos
hajókirándulást. A hajó biztosan nem annyi személyre volt
vizsgáztatva, ahányan utaztunk rajta, de így volt buli, néhányan
az elejére kiülve sütkéreztünk. A hajó már-már félelmetesen
lassan döcögött a hatalmas öbölben, de azért csak célt ért. A
meseszép Kék-barlangban csobbanhattunk egyet. Itt végre nem volt
hideg a víz még nekem sem, pedig ha valaki, én aztán fagyos
vagyok. Hogy a címet is kezdjem alátámasztani, itt máris meg kell
jegyeznem, hogy hiába bővelkedik az egész ország egyedülálló
természeti csodákban, még nem tanulták meg értékelni, vigyázni
rájuk, hangsúlyt fektetni a természetvédelemre, a tisztaságra, a
turizmusra. A szűk bejáraton több hajó tódult be egyszerre,
pöfögte tele a jó levegőt a bűzével. Látszott a kapitány
arcán is, mennyire feszült, pedig nem tegnap szerezte a vízi
jártasságit. Le a kalappal minden hajós előtt, aki ott nap mint
nap menedzseli ezeket a helyzeteket. Szerintem egy nagyobb
hullámlöket, és súroltuk volna a ladik tetejével a „plafont”
a bejáratnál.
 |
| Úton: a három nővér háza (a sztori halványan rémlik csak, szerelmi háromszög a lényege) |
 | ||
| A börtön, amiből csak a jó úszók tudnak megszökni |
 |
| Mondja valaki, hogy tágas a bejárat... |
 |
| Tényleg kék a víz! |
A nyílt tengerről
nyíló barlang után néhány óra fürdőzés következett egy
közeli strandon.
 |
| Mindennapmegennémebéd |
 |
| Tito-féle (nem kék) barlang |
Ezután visszatértünk
a Kotori-öbölbe, ahol Perast környékén a tengerből két
aprócska sziget emelkedik ki: a Szent György sziget és a Szirti
Madonna szigete. Előbbin kolostor üzemel a mai napig, nem
látogatható. A másik, mesterséges sziget azonban igen. A legenda
szerint az elsüllyesztett ellenséges hajókra hordtak köveket, így
lett a sziget. A rajta épült kolostorban a legnagyobb durranás egy
kép - nem is tudom minek nevezzem, talán gobelin –, amit egy
eltűnt hajóskapitánynak kezdett el készíteni hűséges kedvese;
alapanyagként saját haját használta. Katica néni úgy mesélte,
a mű elkészültére meg is vakult a hölgy, s jól látható, hogy
a szőke hajszálakból a végére őszek lettek. Csodálatra méltó,
nagy mondanivalót magában hordozó alkotás.
 |
| Szirti Madonna |
 |
| Szirti Madonna |
 |
| A szerencsés útról hazatért hajósok ajándékai |
 |
| Nem aranyfonal! |
 |
| Szirti Madonna |
 |
| Szirti Madonna |
 |
| A másik kis sziget |
5. nap:
Anyukám azóta is emlegeti Njegošt, aki úgy választotta meg sírhelyét, hogy aki látni akarja az onnan nyíló csodás panorámát, az keményen meg kell, hogy dolgozzon érte. A Lovćen Nemzeti Parkban található az egykori egyebek mellett író és filozófus mauzóleuma, méghozzá több mint 1600 méter magasan. Addig felkocsikázni sem egyszerű, sőt, kimondottan veszélyes helyenként. A szűk szerpentint többnyire jókora betontömbök szegélyezik, de azért akad hiányos szakasz. Egy autó és egy busz nem fér el egymás mellett, félreállni jó néhány kilométerenként lehet. Ebből adódóan mi volt, hogy beláthatatlan kanyarokban tolattunk visszafelé, mert szemben egyszer csak érkezett egy turistabusz. Jobb nem belegondolni, mi van, ha hátulról valaki nagy tempóval jön – márpedig helyi sajátosság, hogy a gázpedált igencsak keményen nyomják az útviszonyoktól függetlenül. Ha a sofőr kikerült minden tehenet, akkor felér a parkolóba. Onnan már csupán majd' 500 lépcsőfok választ el a céltól. De megéri. Állítólag szép időben még Olaszországba is átlátni, hogy ez igaz-e vagy sem, passz, elég nagy volt a páratartalom.
 |
| Fentről a tengerjáró hajó is összement |
 |
| A mauzóleum |
 |
| A sírhely |
A
környéken remek sonkákat lehet kapni, azóta is a számban érzem
az ízét... A njeguši pršut több hónapig szárított húsból
készül, remek gasztróélmény ellátogatni Njegoš szülőhelyére,
Njegušiba. Ráadásként még Barbapapa alakjáról mintázott
üvegben remek pálinkát is sikerült vennem a sonka mellé.
A
hegyekben, szó szerint a kietlen semmi közepén egy hangulatos
vendéglőben pihentünk egyet.
 |
| Mint oázis a sivatagban |
 |
| Tito és Tita |
 |
| Rossz szomszédság - bizonyíték a kontrasztra |
Majd jöhetett Sveti Stefan, amiről
valószínűleg már mindenki hallott. Sveti
Stefan a sztárok és multimilliomosok nyaralóhelye, de azért van
halandó ember számára való strandja is. A szállodaszigetre a
partról egy kis betonút vezet, ahova a fehér kesztyűs
egyenruhások engedik be az elit nyaralókat. Nekünk már akkor
integettek, hogy tűnés, amikor az úthoz a part egyik szakaszáról
felvezető lépcsőre felmerészkedtünk.
A
partszakaszhoz több strand is tartozik, őket egy domb köti össze,
klassz mediterrán parkkal.
 |
| Nem épp ez a legolcsóbb strand... |
Sveti
Stefan közelében Budva az említésre méltó még, az egyik
legfelkapottabb város – mi itt csak átutazóban jártunk, hisz az
idő véges, a látnivaló meg sok, kénytelen az ember rangsorolni.
6. nap:
A
legaktívabb napunk volt. A térképen kinézett kirándulás nagy
része úgy hittük, főúton zajlik majd. Hát, azért az ottani
jelölések nem annyira hitelesek, ami ott főút, itt nagyon nem
minősítenék annak.
Erdőtüzeket
minden egyes nap láttunk. Sajnos ezt a pazar kilátást is
elrontotta a füst:
Egyik úti célunk a Piva volt, felmentünk szinte az észak-nyugati határig (tovább is mentünk volna, csak erdőtűz miatt visszafordítottak minket a hatóságok). Legszívesebben egész nap ültem volna a világ
legszebb folyójának a partján.
 |
| Nem a legmodernebb városka, de ha megfordul az ember... |
 |
| ...ezt látja |
A
Durmitor Nemzeti Park felé indultunk tovább. A hegyi utakat
sziklába vájt, néha hajtűszerű, sötét, szűk alagutak teszik
izgalmassá sok-sok montenegrói Schumacherrel.
 |
| Rejtvény: egérlyuk, avagy kétsávos főúton alagút? |
Ezt
a tájat aztán felváltja a dimbes-dombos kopárság kelet felé
haladva. Autóval nem találkozni, maximum szekérrel vagy tehénnel.
Az a hangulat sok-sok kilométeren keresztül elképesztő. Nyilván
az efféle helyek nem ragadnak magával mindenkit, nem ez a kiköpött
turistaparadicsom. De ennek pont ez a szépsége, hogy még helyi
lakost is csak ritkán látni. Az én retinám egy időtálló fotót
készített a tájról, és ezt magam elé képzelve csukott szemmel
bármikor elő tudom hívni azt a végtelen nyugodtság és szabadság
érzetet, ami ott bennem volt.
 |
| Pihenő |
 |
| Csíkos hegy |
 |
| Teljes útzár |
 |
| Időutazás? |
A
kietlenből visszatérve a civilizációba olyan érzésem támadt,
mintha hirtelen Finnországba toppantunk volna vagy valami alpesi
helyre. (No, de azért ettől jobban navigálok, hogy ekkora kitérőt
tegyünk – bár bevallom, néha becsúszik egy-egy „ó, basszus,
nem erre kellett volna jönni” eset, de általában ezeknek a
kolombuszi pillanatoknak köszönhetően nem tervezett nevezetességek
is útba esnek.)
A
kicsiny városka után megint a természet dominált: a Tara folyó
kanyonját a mélységet tekintve csak a Grand Canyon előzi meg.
Ezen adat nélkül is elég félelmetes, de azért egyszer lehet,
hogy bevállalnék itt egy raftingot. Egyébként szintén
UNESCO-örökség.
 |
| Örülök, hogy ezen csak egyszer kellett átjönni kocsival |
A
Durmitor Nemzeti Parkban fekszik a kanyonon kívül a Fekete-tó is, egy kisebb erdei
séta után tárult elénk a látvány, amitől én majd' elájultam.
Nem állítom, hogy ez a legszebb táj, amit valaha láttam (amúgy
is nehezen lehet ilyesmit rangsorolni), de itt is az a hangulat... Az
érintetlen természet - mintha valami tündérmesébe csöppenne az
ember.
 |
| A tó csak gyalog vagy bicajjal közelíthető meg |
Egy
Álcával is összefutottunk. Békésen állt, bár a francia
oroszlánbátorságú vasparipa biztosan segítségünkre sietett
volna (vagy nem).
Kedves
magyar kirándulótársaink, azaz átmeneti szomszédaink Katica
néninél és a családom kénytelen volt megnézni hazafelé
Montenegró második legnagyobb városát, Nikšićet,
innen származik ugyanis egyik kedvenc focistám. A város szélén
az egyik háznál megérdeklődtem, hol található a stadion, mire
lelkesen az egész család a segítségünkre volt, helyi térképen
magyarázták, mi merre, és még mit nézzünk meg, ha már itt
járunk. A foci globális összetartó ereje... Szóval kipipáltam a
stadiont is, épp edzés ment:
 |
| Így tisztelgek Mirko Vučinić előtt |
Kultúrával
zártuk a napot, Ostrog kőbe vájt templománál. Az ide felvezető
út még durvább, mint a njegusihoz felkacskaringozó. A szerpentin
szűkebb, mint az ottani, se szalagkorlát, semmi, csak a mélység. Ijesztő, ahogy
néha szó szerint centik vannak a kerék és a szakadék között.
Mire lefele indultunk már sötétedett is, hangsúlyozva az
erdőtüzek izzó színeit és még félelmetesebbé téve az utat.
7. nap:
Sportosan indítottuk a napot a Kotori-öböl csücskében parkoló tengerjáró hajók között:
 |
| Hát persze, hogy meg kellett kocogtatnia... |
Majd
azért a helyi focipályát is beiktattuk. Nem sajnálom az itteni
játékosokat, inspiráló lehet ilyen környezetben edzeni.
Délután
bebarangoltuk az óvárosi sikátorokat. Mivel a térség régen a
Velencei Köztársaság fennhatósága alá tartozott, az ő
hatásukat tükrözi ez az építészeti csoda.
Kora este nekiveselkedtünk a nagyon sok lépcsőből álló városfalnak. Egy
korábbi szerb dinasztia építette, az UNESCO védelme alatt áll.
Az extra kihívás benne az, hogy néhol ramaty állapotban van a
felvezető út, és akire rásötétedik, az így járt, a holdfény
segíti szinte csak a lejutásban. A panoráma bárhol megpihenve a
„hegymászás” közben pazar, megéri megküzdeni az olykor egyméteres lépcsőfokokkal.
 |
| Konyhakert híján a fürdőkádba is lehet palántázni |
Kotor
remek példája az egész ország kontrasztjának. A kikötőben
milliomosok szállnak le a puccos jachtokról vagy a bazinagy
hajókról, hogy az óvárosi rész elit éttermeiben drága tengeri
fogásokat szolgáljanak fel nekik, s hogy a luxusbevásárlóközpontban
költsenek többszáz eurót egy-egy ruhadarabra a legmenőbb
üzletekben. Katica néni javasolta is, hogy a hajóskapitányné nem
lenne egy rossz státusz, bizonyára élvezném...
Közben
pedig ugyanaz a dúsgazdag utazó azt is látja, hogy a park közepén a szökőkútban sörös rekesz, üdítős doboz és ki tudja, még mi leledzik. A
szemét mindenhol ott van Montenegróban. A csillogást megtöri, a
természeti értékeket csúfítja, tönkreteszi. Egyértelműen úgy
láttuk, nincsenek vele tisztában, mennyi értékük van, amit óvni
kell. Kotorban egyre több külföldi fordul meg, de az egész ország
egy kiaknázatlan terület turisztikai szempontból, ne is beszéljünk
a környezetvédelemről...
8. nap:
Egy
hét Montenegró szépségeire kevés. Szívesen megnéztem volna még
a zsúfolt Budvát tüzetesebben, Herceg Novit, mivel ott
szintén csak átutazóban jártunk, a fővárost, Podgoricát, Porto
Montenegrót, ahol még több luxusjacht „parkol”, mint Kotorban,
a vallási központot, Cetinjét, a Shkodrai-tavat, amelyen
Albániával osztoznak a montenegróiak, és még tutira ezer meg
ezer látnivalójuk akad, csak talán nem olyan híres. Persze így
is több volt egy szimpla tengerparti nyaralásnál. Jöttünk,
láttunk, visszamennénk...
Búcsú
Katica nénitől és a pálmafáitól. A hazaszállított kis
csemetém szépen cseperedik, egy kis Montenegrót képviselve a
szobámban.
